„Isten veled, Attila”
2025. július 13-án kaptuk a szomorú üzenetet, hogy volt kollégánk, Csernák
Attila elhunyt.
Megdöbbenve, hitetlenkedve fogadtuk a hírt. Tudtuk, hogy Attila betegsége
miatt kellett elbúcsúznia a hivatásától, de nem sejtettük, hogy ilyen súlyos a
baj. Bízni akartunk benne, hogy még sok nyugodt, tartalmas évet élhet meg
nyugdíjasként – hiszen tele volt tervekkel, ötletekkel, tettvággyal.
Attila közel tíz évig dolgozott ápolóként intézményünkben. A gondoskodás, az
odafigyelés, mások segítése volt az élete középpontjában – akkor is, amikor
saját egészsége már megrendült. Távozása után is gyakori vendég volt nálunk:
jött beszélgetni, látogatni, mosolyt hozni a mindennapjainkba.
Szerette a kétkezi munkát – különösen a fa megmunkálását –, és öröm volt
látni, hogy a nyugdíjas években új szenvedélyt talált magának. Teraszt épített
az otthonába, újságtartót készített az idősek otthonába – apró dolgokat,
amelyek mögött ott volt az ő figyelme, törődése, szíve.
Rendszeresen visszajárt hozzánk, látogatni a lakókat, beszélgetni a
kollégákkal. Ha az állapotáról érdeklődtünk, mindig mosolyogva, kedvesen
válaszolt: „Köszönöm, megvagyok… vannak fájdalmaim, de gyógyulok.”
Súlyvesztésére is csak tréfával reagált: „Én mindig ilyen szúnyog alkat
voltam!” – és mi elhittük… mert hinni akartunk benne.
Attila hatvan évig volt közöttünk ezen a világon – emberi léptékkel ez
hosszúnak és rövidnek is tűnhet, de abban biztosak lehetünk: ezt az életet
mások szolgálatának szentelte. Ápolóként segített, vigasztalt, bátorított.
Élete során sok nehézséggel szembesült, de újra és újra visszatalált a
segítéshez, a gondoskodáshoz. Talán a gondozottak mosolya pótolta számára
azokat a hiányokat, amiket a magánéletben nem tudott megélni. Párkapcsolatai
nem hozták meg a várva várt boldogságot, de a szeretet utáni vágya mindig ott
volt benne. Egyetlen fia jelentette számára a biztos pontot, akire nagyon
büszke volt, még ha ritkán is találkozhattak.
Hiánya fájdalmas és nehezen felfogható. Az otthon lakói, volt kollégái,
barátai és mindazok, akiket valaha támogatott, őrizni fogják az emlékét.
Megmarad nekünk a derűs mosolya, a figyelme, a jó szavai – és az a sok apró
tett, amivel könnyebbé tette mások napjait.
Az idősek otthona falai között még sokáig ott marad az ő nyoma – nemcsak a
fából készült újságtartóban, hanem azokban a történetekben, amiket mesélt,
azokban a kezekben, amiket egykor ő tartott.
Nyugodj békében, Attila.
Emléked szeretettel őrizzük.